Rezdülések

A világ tele van olyan milliónyi intim katarzissal, rezdüléssel, amely lelkünk legmélyéről tör fel, önti el egész testünket, és rajtunk kívül senki más nem fogja tudni, hogy valójában milyen is ez. Elmesélhetjük szavakkal, leírhatjuk, vagy bármilyen más módon közölhetjük mások felé, de attól még csupán silány leképezései lesznek a bennünk pezsgő érzésvilágnak. Mondanám, hogy talán a zene és a versek képesek leginkább a legmélyebbre hatolni, de esetükben is mást él át az, aki adja és az, aki kapja. Persze ez nem is baj. Csodálatos és fájdalmas ez egyszerre. Egyedivé tesz, ugyanakkor magányossá is, mert soha senki nem fogja teljes valójában látni legbelső énünket. Honnan tudhatná bárki, hogy mit érzek akkor, amikor Dés László zenéjében megszólal a szaxofon, vagy mit érez Pistike, amikor egy óriási kanál Nutellát töm a pofijába? Amikor Sári meglátja a túloldalon fiatalkori szerelmét? Vagy amikor Anna kétszer megperdül maga körül a Versailles-i kastély valamelyik dísztermében, és amikor Józsi a tengerparton bámulja a halászhajót, amely magabiztosan indul a nyílt tenger felé? Nem bujkál vajon valahol egy kis manó, aki arra hivatott, hogy batyujában összegyűjtse mindezeket az érzéseket, hogy aztán az egész keverékét szétszórja a világban? Talán akkor fellélegezne a Föld…