Halál

Leírtam azt a szót, hogy halál, aztán entert ütöttem, villogott a kurzor alatta. Aztán csak nyomtam és nyomtam, hogy végre eltűnjön az az egyetlenegy szó. De valahogy nem akart elillanni. Halványszürkén, csupa nagybetűvel vésődött bele az üres, hófehér word-dokumentumba. Biztos káprázott a szemem, mégis olyan valóságos volt az egész. Furcsa módon aztán mintha kurzor vált volna láthatatlanná, és a halál egyedül maradt, csak én voltam a társasága.

Emlékszem, azt mondtad, milyen bátor vagyok, hogy a halálon gondolkodom. Én meg azt válaszoltam, hogy hiszen már megszoktam, de most valahogy azt érzem, hogy a halál gondolkodik rajtam – vagyis leginkább azon, hogy jól megszívat-, mert ahogy a kurzor kúszik egyre lejjebb, úgy szorítja egyre jobban a szívemet valami láthatatlan kéz. Riadtan pillantottál rám, nem néztél a szemembe, gyorsan elfordítottad a fejedet és azt habogtad, hogy ne is ejtsünk szót ilyesmiről.

De attól, hogy nem beszélünk és nem veszünk tudomást róla, még van. Meg akartam kérdezni, hogy te miért félsz a haláltól, mert persze mindenki fél tőle. Azért, mert nem tudod, hogy mi vár rád utána? Mert akik mernek élni, azok nem ezért félnek tőle. Ők legyőzik a félelmeiket és belevágnak ismeretlen dolgokba. De hiába fejlettek a tudományok, léteznek vallások, hiába hódítanak a spiritualitás különböző változatai, és hiába végtelen a fantáziánk. Mert mindezek ellenére könnyen lehet, hogy nincs odaát az égadta világon semmi. A semmit pedig gazdasági, társadalmi, vallási és más szempontokból csodálatosan meg tudjuk fogalmazni, de felfogni az elménkkel, érezni a szívünkkel képtelenek vagyunk. Mindig csak valamihez viszonyítva tudjuk csak értelmezni. De lehet, hogy odaát nem lesz mihez viszonyítani, a semmiben pedig még csak nem is senkivé, hanem semmivé válnánk.

Hát csak ezeket a kis gondolatfoszlányokat szerettem volna megosztani veled, de végül nem tettem. Most pedig az életemet adnám azért, hogy a fülembe súgd, te miért féltél a haláltól.