Jaj, dehogy zavar! Tényleg, esküszöm. Nem értem, miért gondolhatja ezt. Mostanában olyan kevés időt töltünk együtt. Emlékszik? Régebben mindketten vártuk a találkozást, pillanatok alatt olvadtunk egybe, 8-10 órán keresztül öleltük egymást, és nem hittünk az elengedésben. Nem az idő, hanem csakis ön volt, aki határozott hajnalomról, reggelemről és egész napomról. És határoz mai napig, minél jobban hiányzik, annál inkább. Érzi még azt a leheletvékony, áttetsző üvegfalat, amely a hajnalt és a reggelt szeli ketté? Tudja, amely akkor kezd lassan omlani, amikor maga elindul oda, ahová én már nem követhetem (sosem árulta el, hogy tulajdonképpen hova is). Ahogy a hó nagy pelyhekben, úgy hullanak az apró, finom szilánkok, én pedig ki nem állhatom ezt a csillogó-csilingelő látszat-idillt. Mert ezalatt a hajnal foszlani kezd, s foszlik egészen addig, amíg el nem tűnik teljesen. Ekkor már a reggel az úr, az a gúnyos, könyörtelen, kárörvendő átkozott! Óh, hogy tud nevetni magányomon! Hol járhatnak már ilyenkor maguk a hajnallal…És miért hagynak mindig engem egyedül ezzel a tüzet okádó szörnyeteggel? Egyáltalán mit csinálnak maguk ketten? Velem aztán el nem hiteti, hogy semmi közük egymáshoz! Emlékszik, régen hogy volt? Amikor a hajnal még a mi pártunkat fogta? Hogy lüktetett, hogy sodort magával! Amikor az elszakadás és vágyakozás árnyai már közénk férkőztek, és bár erejük még alig volt, maró-fűszeres illatuk már az orrunkat csiklandozta?
De tudja mit? Kimondom, hadd fájjon magának is: amióta később jön, azóta a hajnal sem olyan, mint régen. Azóta úgy viselkedik, mintha a reggel cimborája lenne. Ne álltassa magát, hiszen maga is érzi! Mondja, miért, mi az oka? Miért nem vonzódik már annyira hozzám? Mit vétettem maga ellen? Minden éjjel órák hosszat várok önre. Nem csinálok az égadta világon semmit, csak fekszem és az önkívületben vergődve sóvárgom ön után. Tudja, hogy mekkora luxus ez a néhány óra tétlenség? Még az írást is abbahagyom! Hogy mi? Most hagyjon! Tudja jól, mikor van itt az idő. Féltékeny? A millió kis féreg miatt? Áh, a gondolatok! De hát higgye el, nem én hívom őket, jönnek maguktól is, pedig egyáltalán nem vágyom rájuk. Tiprom, csapkodom őket, mégis egyre többen és többen lesznek. Apró galacsinokká gyömöszölöm a dögöket, a falnak vágom, de valahogy sokkal erősebben pattannak vissza és ütődnek a fejemhez. Nem is beszélve arról, hogy milyen hangosak! De magától félnek, ha maga közeledik, akkor párologni kezdenek a kis szemetek.
Kérem, értse meg, hogy egyszerűen nem bírok ön nélkül létezni! Minél kevésbé van jelen az életemben, annál erősebben érzem a hiányát. Függő vagyok, gyógyíthatatlan. Képzelje csak el, néha mozdulni is alig bírok, máskor meg szédelgek. Érdekli ez magát egyáltalán? A fenébe az egésszel, hogy miért vagyok képtelen szabadulni egy ilyen bunkó, egoista szeretőtől, aki tudja, hogy nyugodtan szórakozhat velem, mert sosem fogok ráunni…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: