Nemrég óriási visszhangot váltott ki Ferenc pápa azon kijelentése, miszerint lehet verni a gyereket, ha nem csorbul a méltósága.
Fogalmam sincs arról, hogy ő eredetileg hogyan fogalmazott, és mennyire pontosan fejezi ki a magyar „verés” szó azt, amiről ő beszélt. Mert ugye a verés és a nem verés között vannak azért árnyalatok. Sokat gondolkodtam azon, hogy én, mint potenciális szülő hogyan is látom ezt az egészet. És hogy mire jutottam?
(Verés alatt itt én most egy pofont, vagy egy popsira adott taslit értek, ami ezeknél erősebb illetve/vagy más testrészekre irányul, arról itt nincs értelme szót ejteni, mert egyértelműen elfogadhatatlanok és megbocsáthatatlanok. Tehát verés alatt az alábbiakban max. egy erősebb pofon szintjét értem.)
Nem, egyáltalán nem szabad(na) a gyereket verni. Nem lehet a gyereket verni úgy, hogy ne veszítsen a méltóságából. Egy verésbe düh és harag vegyül, valós érzések, amelyekkel önmagukban semmi baj sincs. Természetes dolog az, ha valaki haragszik a gyerekre, mert az valami olyat tett, mint ahogy az is, hogy ezt tudtára adja valamilyen formában. Fontos éreztetni, hogy a tetteinek következménye van, lehet szigorúnak lenni, büntetni. Hogy mindezt hogyan lehet jól csinálni, illetve egyáltalán hogyan lehet jól nevelni, azt még nem tudom, illetve azt nem, hogy hogyan fog nálunk a gyakorlatban megvalósulni. Abban viszont biztos vagyok, hogy sok-sok türelem és beszélgetés nélkül kudarcra van ítélve az egész. Amikor az én szüleim gyerekek voltak, társadalmilag elfogadott volt az, hogy a verés jó nevelési eszköz. Valószínűleg ezzel sokan éltek is. Én azt mondom, hogy ez egy bődületes önámítás, védekezés. Aki ezt vallja, az saját magát szeretné megnyugtatni, és nem mer igazán belegondolni a tetteibe. A verés nem lehet semmilyen nevelési eszköz, sőt a verés nem nevelési eszköz, és pont. Nagy luxus és tunyaság ezt állítani és ebben hinni. Gyors és kényelmes megoldás (vagyis inkább nemmegoldás). Valami rosszat tett a kölyök? Adok neki két nagy pofont, aztán el is van intézve. Ő bevonul a szobájába bőgni, én megyek tovább a dolgomra, elég ehhez egy perc. Könnyebb, mint leülni és elkezdeni beszélgetni, hogy miért is gondolom azt, hogy amit tett, az nem jó.
Feldmár András sokat szokott beszélni a szégyenről. Sok szülő gondolja úgy, talán még manapság is, hogy megszégyenítés nélkül nem lehet gyereket nevelni. Ha például az kiönt egy pohár vizet, a reakció sokszor rá irányul, nem a tettre. Például: Hülye vagy? Már megint mit csináltál? Pedig ehelyett lehetne magáról a tettről beszélgetni, arról, hogy az milyen következményekkel jár és hogyan lehet kijavítani. Ha a gyerek a megszégyenítés következtében elhiszi, hogy vele valami nem stimmel, szégyenben fog élni, talán anélkül, hogy ezt felismerné, és így nem igazán tud tanulni a hibáiból sem.
Igen, a megszégyenítés szintén egy olyan dolog, ami régebben teljesen természetes volt. A verés, a pofon a megszégyenítés legerősebb formái közé tartoznak. Lehet általuk eredményt elérni? Persze, hogy lehet. A gyerek fél, szégyelli magát, nem mer többet olyasmit csinálni, amiért a pofont kapta. Miért? Mert apa/anya mérges lesz. Itt jön be az, amiről Feldmár beszél. Félelem, szégyenérzet van, de a reális felelősségérzet már nem biztos, hogy kialakul. A gyerek nem tudja önmagában értelmezni a hibát, csak azt tudja, hogy apa/anya haragszik.
Egy szülőnek nem lehet célja az, hogy a gyereke megfélemlítésben, szégyenben éljen, hogy a méltósága, az önbecsülése sérüljön, hogy mindezek által okozott szorongás felnőtt korában rányomja a bélyegét az életminőségére.
Lehet verni/ pofozni a gyereket hogyne, csak egyúttal a hiteles szülő-gyerek kapcsolat is kapja a pofonokat addig, amíg végleg meg nem szűnik. A szülő mérges, elcsattan a pofon, a gyerek felnőttkorában felidézi azt a haraggal teli szemet és rájön, hogy talán nem is róla szólt ez az egész, a szülő volt az, aki a saját érzéseivel, indulataival nem tudott a megfelelőképpen bánni. Ezzel a felismeréssel egyidejűleg a szülő hitelét veszti.
Persze egy-egy pofonra, taslira sor kerülhet a legszuperebb családokban is. Én azt vallom, hogy a pofon minden esetben szülői hiba, amely (ha tényleg csak nagyon ritkán történik meg és éppen csak egy kis pillanatnyi fájdalmat okoz) bocsánatkéréssel, beszélgetéssel helyrehozható.
Az alábbi dalban (Dés László-Geszti Péter: A dzsungel könyve c. musical) Balu pofont akar adni Mauglinak, Bagira szerint viszont egy szelíd suhintás is megteszi.
Én ezeket a pofonnak nem nevezhető, finomabb suhintásokat, legyintéseket értelmetlennek tartom. Felesleges mozdulatok, nem hiszem, hogy különösebb célt el lehet érni általuk. De nyilván nem a pofon a megoldás.
Összegezve a fentieket: maximálisan ellenzem azt, hogy a gyereket szabad verni, függetlenül attól, hogy milyen erősségről vagy formáról van szó. Sajnos azt nem merem állítani, hogy én soha nem fogok ilyesmire vetemedni, mert valószínűleg egyszer-kétszer fogok (remélhetőleg max. egy nem erős pofon), és ez az én hibám lesz, amit én fogok tudni helyrehozni, ha lesz bátorságom vállalni a felelősséget érte.
Azt viszont nagyon sajnálom, hogy pont a Szentatya – egy világszinten közkedvelt, és köztiszteletben álló személy – nyilatkozik így a témában. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy-két alkalommal fordul elő ilyesmi, vagy jóval többször, mert végülis a szülőnek joga van hozzá…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: