A háború szaga: Van ez a valami. Láthatatlan, de erős mancsaival rátapad a földgolyóra, karmait egyre mélyebbre süllyeszti benne. Fáj a Földnek, nagyon, de sebei nem gyógyulnak, sebeit nem gyógyítja. Ez a valami szépen lassan gyilkol, merő hatalomvágyból. Hatalma nő, egyre csak nő, de nem elég, még több kell, nincs nyugalma addig, amíg az egész világot meg nem kaparintja. Azt, amelyiket éppen e cél érdekében pusztít. Valaki megsúghatná neki, hogy ennek így nincs értelme. Bár ha ez a valami maga a történelem, akkor folyamatosan ismételheti magát az idők végezetéig, mert hiába az élet tanítómestere, az ember nem tanul sem tőle, sem belőle.
Amúgy már közel van, túl közel. Már fel sem tűnik a zsigeri remegés, társammá vált a hétköznapokban. Nem baj, az ember társas lény.
Okok keresése: Lezuhant. Ez nem normális. A sors kibabrált a tudománnyal, és cseszik tettét megindokolni. Nem ismeri kedvenc játékszerét? Az embernek magyarázat kell. A tettet, a történteket látja, hallja, a miérteket nem, hát azokat keresi. Nevet a sors: fura emberi találmány ez az okkeresés. És most még inkább akarja tudni, mert ez más, ez nem úgy zuhant, ahogy zuhanni szokás. Válasz kell neki? Egyetlen válasz létezik. Erős ütközés a hegynek, 150 emberi test szakad, reccsen, fröccsen felfoghatatlanul, 150 lélek hasad ki belőlük. A válasz, az ok, az indok: 150 sors. Nem több és nem kevesebb. Most jobb, ember? Megnyugodtál?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: