Félelemfüggő vagyok. Mióta? Nagyon régóta. Talán mindig is az voltam. A szót először Csernus dokitól hallottam, illetve azóta is csak tőle, úgy tűnik, ez az ő egyéni szóalkotása. Gondolhattam volna azt, hogy áh, ez hülyeség, és ha nem alkohol-, drogfüggésről, vagy más szenvedélybetegségről van szó – márpedig esetemben nem ezekről van szó -, akkor abba lehet hagyni ezt az egészet szépen, mert nincs semmi baj. De ha netalántán mégis létezik ez a félelemfüggőség dolog, akkor sem olyan veszélyes, mint az előbb említett társai. De nem, nem így gondolom, és nem így gondoltam akkor sem, amikor először találkoztam a szóval. Összerándultam, felkaptam a fejem és azt mondtam: Basszus, én félelemfüggő vagyok! Na jó, valószínűleg a basszus egy kevésbé konformista szinonimáját használtam. Annyira zsigerből tört fel a felismerés, hogy nem volt időm mindenféle hazugságokat, hárításokat fabrikálni magamnak, hogy én ugyan nem, ez meg hülye, ilyen nem is létezik. Mert bárhogy is nézem a dolgokat, az igazság az, hogy a legtöbbször a félelmeim erősebbek nálam, függök tőlük, nem is kicsit. Az álmaimban is a félelem a legelementárisabb, leggyakoribb érzés. Persze ezzel nyilván mindenki így van, illetve mindenkinek van olyan félelme, amit nem, vagy csak nehezen tud/tudott legyőzni. De vannak sajnos olyanok, akiknek a félelmek, a szorongások szervesen hozzátartoznak a mindennapjaikhoz, a legapróbb sejtjeiket is átitatják, egészen átlagos, vagy kisebb dolgoktól is jobban tartanak másoknál. Közéjük tartozom én is. Gyerekkoromban azt gondoltam, hogy ezzel egyedül vagyok a világban, és másoknak bezzeg sokkal könnyebb. Ma már tudom, hogy sokan vagyunk ezzel így, nagyon sokan. Van, akinél a hétköznapok kisebb-nagyobb vergődéseiben nyilvánul meg, és akadnak, akik esetében jóval komolyabb pszichés betegségekké fajul (pánikbetegség, depresszió…). Az én életemben is volt egy olyan hónap, ami pánikrohamokból, halálfélelemből, sírásból, összeomlásból, kimerülésből, fizikai fájdalomból (mellkas, szív, fej) állt. Aztán szerencsére elmúlt. Mindenesetre le a kalappal a pánikbetegek előtt, akik megtanulnak akár egy életen át együttélni ezzel.
Csernus doki azt mondja, hogy a félelmek legyőzéséhez sikerélményekre van szükség: olyan feladatokat, megmérettetéseket kell vállalni, amelyek növelik az önbizalmunkat.
„Fokozatosan kell beleengedni magunkat azokba az élethelyzetekbe, amelyek a félelmet generálják.”
„Persze ésszel kell csinálni ezt is. Ugorjunk bele a medencébe, hajrá, de csak akkor, ha abban víz is van. Aki nem így tesz, az ostoba. Tudnunk kell, hogy mi az, amihez megvan a képességünk, amit meg tudunk oldani, és mi az, ami képtelenség.”
Vagyis a félelem ellenszere a siker, az önbizalom, ezek forrása pedig akárhogy is nézem, a kemény munka. Baromi egyszerűnek tűnik, amit a doki megfogalmaz, de mindenki tudja, hogy a gyakorlati megvalósítás egyáltalán nem az. Van, hogy képes vagyok keményen dolgozni, van, hogy nem, van, hogy megoldok olyan helyzeteket, amelyektől tartok, van, hogy nem, és olyan is akad jócskán, hogy meg sem próbálom, mert a félelmem győz felettem. Ez egy örökös szélmalomharc. Egy függő örökké függő marad, mondják. Egy alkoholista nem dőlhet hátra, ha már nem iszik. Minden egyes nap újabb küzdelem a számára, és csak saját magában bízhat, csak saját magára számíthat. Hogy mikor jön el az a pillanat, amikor már nyugodt szívvel megihat egy pohár bort, amit után nemet tud mondani a további mennyiségre? Ezt csak ő tudhatja. Az biztos, hogy én életem végéig félelemfüggő leszek, mert sosem fogom tudni 100%-osan legyőzni azokat, mindig megjelennek újak vagy rég elfeledettek. A rutin persze sokat segít, de a félelmek nem fognak egyszer csak tovatűnni. Minden nap játszunk egymással, náha én vagyok felül, néha ők, néha nagyon rossz, néha nagyon félek, néha meg egészen izgalmas. Legalább nincsenek olyan extrém vágyaim, mint a bungee jumping meg társai, mert egészen apró dolgok is képesek egészen magas adrenalinszintet produkálni nálam.
Aha, ez így szép és jó, de mi van a mélypontokkal? Azokkal a nagyon komolyakkal, amelyek már nem a játékhoz, a mindennapi küzdelemhez tartoznak? Ezek a legveszélyesebb időszakok, egy sűrű masszát képeznek élet és halál között. Bele lehet siklani egészen észrevétlenül, de kimászni már nagyon nehéz és gyötrelmes, és leginkább csak úgy megy, ha valaki/valakik kihúz(nak), illetve kihúzni is csak akkor lehet, az ember engedi és együttműködő. Minél tovább vagyunk egy ilyenben, annál távolabb kerülünk a reális életünktől és bármennyire is nehéz leírni, de annál közelebb a halálhoz. Ebben az állapotban a realitás-, és felelősségérzet egyre inkább foszlik. Persze így van ez, ha a függőség valamilyen komolyabb szenvedélybetegség, hiszen az alkohol, a drog előbb-utóbb szétcincálja a szervezetet, ha nem vesszük fel ellenük a harcot. Én azt érzem, hogy hasonlóképpen van ez a félelemfüggőséggel is. Minél többször kerülöm, hárítom a félelmeimet, magyarázkodom, hogy áh, jó így, nem is fontos az, amit meg kéne tennem, csak épp rettegek tőle, annál inkább frusztráltabb leszek, annál inkább felemésztenek a félelmeim, közel sem tudom azt az életminőséget elérni, amit amúgy szeretnék, amire képes lennék. Egyszer már én is belecsúsztam egy komolyabb válságba. Mit lehet tenni ilyenkor? Felismerni és bevallani, hogy nagy baj van, segítséget kérni és harcolni. Szóval a félelemfüggőség egy nagyon is létező dolog, ami éppúgy válhat nagyon komollyá, mint bármely más függőség. El lehet indulni a lejtőn, néha megtörni, de napról napra meg kell küzdeni vele és nem szabad véglegesen feladni, mert az egyenlő a halállal.
Dr. Csernus Imre gondolatainak forrása: http://www.nlcafe.hu/eletmod/20111118/tobb_a_felelemfuggo_mint_az_alkoholista
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: