A vágy nem tud közömbös maradni. Meglapul valahol mélyen egy ideig, de nem az a fajta, ami sokáig bírja a magányt. Elkezdi hát küldözgetni jeleit, s a fogadtatástól függően változtat a gyakoriságon és az intenzitáson. A végén pedig vagy őrülten hálás vagy embertelenül kegyetlen lesz. A vágy abban tud igazán felszabadulni, aki a saját életét éli. Mert aki a saját életét éli, az komolyan veszi a saját vágyait, teret enged nekik, s ezért a gondoskodásért cserébe ezek a vágyak olyan boldogsággal, kisugárzással ajándékozzák meg gazdájukat, amit azoknak esélyük sem lenne máshonnan magukba szívni. Az ilyen vágyak hálásak, nagyon hálásak. Az elfojtott vágy másmilyen. Gyötrelmes magányában tűri a rárakodó rétegeket, a görcsöket, a feszültséget, a levegőtlenséget. Egy ideig. Szembeszáll az idegen vágyakkal, amelyek erősebbnek bizonyulnak, torkánál fogva ragadják meg és fojtogatják. Az elfojtott vágy viselője valaki más életét éli, más vágyak uralják a testét és lényét. Egy ideig. Addig, amíg az elfojtott vágy tűr. És az elfojtott vágy sosem tűr a végtelenségig. Előbb-utóbb, óriási harcok és fájdalmak közepette kiszabadul, és bosszút forral a nemtörődömség miatt. Kegyetlen bosszút. A benne felgyűlt energiát valami olyasmire fordítja, ami jóval túlmutat az emberiességen, az emberi méltóságon. Tönkreteszi viselőjét és általában annak környezetét is. Az elfojtott vágy, ha kiszabadul, pusztít; vérszemet kapva, erőszakosan, figyelmen kívül hagyva mindent. Azt adja vissza, amit kapott, csak jóval hatványozottabban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: