Nemrég azon vitatkoztam egy közeli hozzátartozómmal, hogy lehet-e általánosítani. Lehet-e arról beszélni, hogy milyen mondjuk egy adott nép? Szerintem lehet, sőt szükséges is. Mert kiváló kiindulási alap egy minőségi vitához vagy párbeszédhez. Az általánosítás nem alaptalan, hiszen vannak specifikus tényezők: történelem, kultúra, földrajzi adottságok, éghajlat, gazdasági helyzet, stb. Az pedig természetes, hogy aki egy kicsit is nyitott és érdeklődő a másik iránt, az az egyéni szinten nem foglalkozik ezekkel. De bárhogy is van, abban biztos vagyok, hogy a magyar egy különösen pesszimista és nyafogó nemzet. Itt élek, ezt tapasztalom, és sajnos nem mondhatom, hogy áh, ez rám nem igaz. És hogy mi jutott mindezzel kapcsolatban még az eszembe? Hogy a magyar társadalomnak egyetlenegy nagy feladata van. Az, hogy tanuljon.
Szembenézni: Önmagával, a múltjával. Ez első és egyik legnehezebb lépés. Rájönni arra, hogy senki és semmi sem „szent és sérthetetlen”. Sem állami, sem társadalmi, sem egyéni szinten. Felismerni, hogy a hiba nem feltétlenül bűn, ha az ember ki meri mondani azt, hogy hibázott és vállalja a felelősséget érte. Tudomásul venni azt, hogy Magyarország nagyon megcsonkítva kuporog Európa közepén.
Elfogadni mindazt, ami eddig történt, és a jelenre koncentrálni: mindenekelőtt gondolkodással és tettekkel, nem pedig nyafogással és önsajnálattal.
Hinni: mindenekelőtt önmagában. Akkor is és főleg azután, hogy megtörtént a felismerés: ez az önmaga közel sem annyira megkérdőjelezhetetlen és tökéletes, mint amennyire azzal hitegette magát és másokat.
Önállóan gondolkodni, cselekedni és önazonosnak lenni: nem a másik után menni; nem azt nézni, hogy mit mond a másik; nem abban gondolkodni, hogy mit szokás és mit nem. Nem ufónak nézni a másikat, ha az másképp csinálja, viselkedik, öltözködik, stb…Nem ítélkezni, nem állandóan skatulyázni. Nem folyton azt nézni, hogy mi nincs, hanem észrevenni azt, ami van, és azt merni használni. Ha tanul, magáért tanuljon és úgy, hogy azt a későbbiekben használni is tudja. Tiszelni és vállalni az egyéniséget.
Öntudatot építeni: merni és engedni magyarnak lenni. Az öntudat nem fog csak úgy a fodros-míves, „nemzeti” cicomáktól épülni. Az öntudat a sokszínűséget, a sokszínűség vállalását, az őszinteséget, a nyitottságot, a toleranciát szereti. A jelenlegi társadalmi szinten még nem tud mit kezdeni a néppel. Addig nem, amíg túlcsordul a zsidózás, a cigányozás, a határon túliakkal szembeni idegenkedés, a milliónyi egyéb megbélyegzés, a sértődöttség, a pökhendiség, a polarizáció, az ujjal mutogatás, a szédítés.
Lehetne ezt folytatni és részletezni a végtelenségig. Én ezeket tartom a legfontosabbnak, illetve mindazt, ami ezek mögött húzódik meg. Mert általánosítás ide vagy oda, mégiscsak akad egy közös célunk: a fejlődés.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: