Ma reggel korán ébredtem, még visszaaludhattam volna, de nem ment. A gondolatok nélküli állapot nem tartott sokáig. Jobb oldalamon feküdtem, és nem akartam érezni semmit. Vissza kellene még aludni, van még időm, mondogattam magamban. Nem akartam tudomásul venni a könnycseppek játékát: jelzik, hogy itt vannak, jelen vannak, végigcsúsznak az orromon és arcomon, aztán beleivódnak a lepedőbe. Tudják, hogy rövid időn belül megsemmisülnek, de úgy látszik, az a néhány másodpercnyi jelenlét mindent megér nekik. Aztán kénytelen voltam mégiscsak tudomásul venni, hogy jönnek egymás után és nem hagynak békén, amíg én tagadom az aktív részvételt. Hogy mi volt az én aktív reakcióm? Hát a szokásos: egy erős, görcsös, tiltakozó rándulás valahol nagyon mélyen. Vissza akartam tartani őket. Csakhogy a könnyek kemény, edzett harcosok. A csatát elveszthetik, de a háborút nem. Soha. Talán nekik is van sorsuk: el van rendelve, hogy mikor kell(ene) feltörniük belülről. És ha ez az adott időpontban nem történik meg, akkor a bennrekedt könnycseppek átalakulnak: rozsdás, szúrós réteggé a lélekben. Végül nem erőlködtem, hagytam, hadd jöjjön annyi, amennyi akar. Ilyenkor van egy rövid, közös időnk. Ők megfigyelhetik kívülről azt, akinek a lelkét mindennél jobban ismerik. Cserébe én élhetek a lehetőséggel, hogy az általuk hozott tartalmat átérezzem, elfogadjam, megbékéljek, megkönnyebbüljek.
