Ritkán érzem, hogy valami simogatja a lelkem. Talán régebben másképp volt. Talán nem. Nem is tudom. Olyan furcsa ez. Egyszer csak kezdi elönteni a testemet. Lágy. Meleg. Bizsergető. Mámoros. De mennyire mámoros. A súlytalan szabadság pelyhes, hófehér szárnyaival finoman suhogva megérkezik a szobába. És én ezt érzem. Magamnál vagyok. Sőt, a legmélyebb önmagamnál. Amaz szemben velem megáll, de csak egy pillanatra. Épp annyira, hogy mélyen belém fúrja forró tekintetét. Nem szúrós, de éget. És én élvezem. Kacsintok. A szárnyak megrezdülnek, tettre készek, én pehelykönnyűnek érzem magam, beléjük kapaszkodom, együtt indulunk a végtelenbe.
Langyos hullámokon ringatózunk, a pihe szárnyak kellemesen cirógatják minden porcikámat. És minden annyira, de annyira természetes. Kételyek, kérdések, korlátok, szorongások, sértődések, bánatok, gyűlölködések válnak másodpercek alatt hamuvá a közelünkben. Fellélegezni akárcsak néhány pillanatig mindezek nélkül, katarzis. Abban hinni, hogy mindez örökké tart, maga a tökély. Valami mocorogni kezd, a lelkem az. Mintha azon lenne, hogy befészkelje magát a számára legideálisabb helyre. S mindebben mi a csodálatos? Hogy ez másodpercek töredéke alatt sikerül neki. Aztán észreveszem, ahogyan egy finom bárányfelhő egyre közelebb és közelebb kúszik, hízelegve férkőzik a közelünkbe és könnyedén, lassan keveredik a mámoros tökéllyel. Az elmúlás párás-sós illata ez. Néhány könnycsepp indul meg arcomon félősen, szerényen, bőrömhöz görcsösen tapadva lefelé. Mintha azon tűnődnének közben, hogy szabad-e nekik ilyet egyáltalán? Csakúgy előbukkanni abból a veszedelmes mélységből, ahol eddig bujkáltak? Van-e létjogosultságuk? Ám tétovaságuk hamar szertefoszlik, egyre otthonosabban érzik magukat és az örökkévalóságig tudnának szaporodni. Egymásra találunk ők meg én, hiszen belőlem fakadnak. Megtagadni őket bűn, melyet Isten talán megbocsáthat, de én idő előtt elszédülnék a hiteltelenség labirintusában. Eme felismerés küszöbéről* zuhanok vissza, immár szárnyak nélkül, egyedül. Lelkem lassan kezd visszagördülni eredeti helyzetébe. És mégis, nyugalomnak és megkönnyebbülésnek ezen a fokán még soha nem jártam eddig. Végül szobám langyos életszagában megmártózom, majd hangosan nevetni kezdek. Dés László egy Isten. Persze, hogy az. Ismét eljut fülemig a dallam és a szöveg :
Akarsz-e futni, arany éjszakába futni velem?
A földre bukni és az égre nézni fel?
Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket?
S nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el?
*felismerés küszöbe: lopott kifejezés az Angyalok Amerikában című előadásból (Nemzeti Színház, rendező: Andrei Serban, 2012)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: