Levél szorongásaimhoz

Kedves szorongásaim!

Megszoktam, hogy ha levelet írok, vagy kedves, vagy tisztelt megszólítással kezdem. Mivel mi – sajnos – eléggé közeli, sőt mondhatni, intim viszonyban állunk egymással, ezért a tisztelt semmiképp sem jöhet szóba, marad hát a kedves. Lássátok, milyen jófej, kezdeményező, kommunikációra nyitott gazdátok van. De előrebocsátom: nem cuki-muki bájcsevegés céljából kezdtem levelembe. Rohadtul kétségbeesett, dühös, mérges, kimerült, szorongó, szorongó, szorongó és végül, és legutolsó sorban is (meg még azon is túl) szorongó vagyok. Miattatok tikisgecik!

A tököm hócipőm tele van már veletek. Igen, jól olvassátok, tündérkéim. Nem kell ezen annyira megrökönyödni meg buksit csóválni. Ez van, ne csodálkozzatok, nem valami leányálom veletek az élet. Na, nem megtagadni kívánlak titeket, hogy a túróba is tehetném, amikor irgalmatlan energiával csimpaszkodtok a sejtjeimbe, és mostanában még szusszanni sem hagytok? Ez nem akkora buli ám számomra. Éjjel nem tudom kipihenni magam, nappal nem tudom normálisan végezni a feladataimat, mert totál elszívjátok az erőmet. Mi a fittyesjófene ütött belétek? Mit akartok? Ti nem olvassátok a sztárpszchiomukikat? Azok megmondják, hogy teret kell engedni a másiknak. Igen, néha vissza kéne vonulni egy kicsit, hagyni a gazdit, hadd végezze nyugisan (igen, nyugisan!!!!) a dolgát és ne szorongjon agyba-főbe, mint egy hülyegyerek, vagy ne kapjon azonnyomban szívinfarktust (úristen, mi ez a zaj?), amikor a kenyérpirító kilöki a kenyeret, amit ő maga tett be két perccel azelőtt.

Tudjátok, hogy régebben utáltalak benneteket. Titeket vádoltalak minden elcseszett dologért, kudarcért, azért, hogy én vagyok a világ legnagyobb lúzere, csakis miatattok. Aztánrájöttemhogymegyaznélkületekis. De hát azóta már másképp vagyunk egymással, nem? Hiszen most már eszem ágában sincs megtagadni titeket, veletek együtt vagyok az, aki. Tőletek tanulok néha önbizalmat, kitartást, türelmet, nektek köszönhetek sikerélményeket. Én ezzel tisztában vagyok. Szóval leírom nektek kerekperec: elfogadlak benneteket és köszönöm, hogy vagytok. (kíváncsi vagyok, hányszor olvassátok ezt fel magatoknak…).

De cicukák! A nagy ömlengés és magatokhoz térés után legyetek oly szívesek felfogni a továbbiakat is, ugyanis mostanában valami rohadtul nem oké közöttünk. És nekem dunsztom sincs, mi lehet ennek az oka. Ti meg hallgattok és szívattok rendesen. Jó, megmondta a gugli, hogy nektek nem kell különösebb ok a nagy habzsidözsihez, inspiráció nélkül is feltaláljátok magatokat. Gugli azt is kifejti szépen, hogy az agy egy bizonyos része felelős az érzelmi komponensek kialakulásáért, és ha az hibásan működik, akkor jöttök létre ti. Gazdi agyilag meg érzelmileg tehát defektes (a jelek szerint nem is kicsit), ezt mondjuk tudtuk eddig is. Nem baj, mert mi így vállaljuk magunkat, én és ti együtt, karöltve, így kerek az élet.

Jól be is bizonyítottuk országnak, világnak, hogy nem óhajtunk egymás nélkül egy tapodtat sem lépni. Kenterbe vertük az egészségügyet meg annak mindenféle alternatív formáját. Nekünk aztán semmiféle gyógyszer meg gyógyízé nem kell, nekünk senki a tutit le ne nyomja a torkunkon, mert mi aztán tuti, hogy nem… Hát nem. Meg se pirulázzuk. Már citromfű teát pisilek, macskagyökeret kakilok (van egy szaga, meg kell hagyni) és levendula illatút szellentek, de nem megyek sokra velük csillapításotok érdekében. Oké, drágák, megmutattátok, hogy mennyire tökös legények és belevaló csajszik vagytok, amit én ugye tudtam eddig is. Na de most már tudja mindenki, és elhiszik, hogy mi örökké, együtt, jóban, defőleg rosszban. Szétválaszthatatlanul. Csakhogy ez a mértékű aktivitás részetekről már túl sok, ki vagyok készülve tőletek. Hulla vagyok, feszült és ideges. Tegnap éjjel például újfent nem sikerült elaludnom, mert ti éppen valami nagyon pörgős edzést tartottatok a gyomromban. Hát én is felpörögtem úgy dühömben, hogy majdnem szétrúgtam az ágyat meg szétvertem a lakást.

Én nem akarok harcolni veletek, mert az hosszú távon sem nekem, sem nektek nem jó. Édeseim megsúgom, mert úgy tűnik a nagy buzgalomban megfeledkeztetek róla: ha én kifingok, ti is velem együtt pusztultok. Szóval tovább kéne dolgoznunk az egymás iránti tiszteleten és jó viszonyon, mert ez mindannyiunk érdeke. Közösen, külső segítség nélkül. Na mit szóltok? Nehogy már örihari legyen, hiszen olyan szép időszakaink voltak. Gondoljátok végig és reagáljatok!

A mielőbbi eredményes (!!!) együttműködés reményében maradok hű nemminthalennemásválasztsomhogyafrancesnebelétek gazdátok.