Életmerítés

Egyszer egy művész csávó –  aki mellettem ült a bárpultnál – azt mondta nekem, hogy ő az életből merít. Éppen elmerengve kavargattam a vörösboromat, rózsaszín szívószállal. Bárhol, bármit kérek, mindig szívószállal. Lehetőleg rózsaszínnel. Vagy esetleg lilával, de legrosszabb esetben is kékkel. Többször hagytam már faképnél a pincért, vagy azért, mert nem tudott eleget tenni kérésemnek, vagy azért, mert az illetőnek egyszer csak elfogyott a türelme. Hát ez van. Nekem kell a szívószál. Forró csokihoz, tejes kávéhoz, presszóhoz, whiskyhez, Jägerhez, bármihez. Ha nem is használom, szeretek vele babrálni. Szerencsére Erik, a pultos srác már megszokott, ritka kincs a drága. Ahogy megpillant, már nyomja is kezembe a szívószálat, és csak azután érdeklődik, hogy ezúttal mit óhajtok fogyasztani.

Szűk, mély dekoltázsú, fekete ruhát viseltem, rövid, oldalra fésült fekete hajam volt, a fülemben sötétkék tollfülbevaló, ajkamon élénkpiros rúzs, tűsarkammal szórakozottan körözgettem. A pasi már figyelt egy ideje, végigmért tetőtől talpig, aztán megszólított.

– Te egy nagyon különös csaj vagy ám!
– Tudom.
– És irtó dögös.
– Tudom.
– Mondd, van pasid?
– Közöd?
– Máris megihlettél. Tudod, minden alkotásomat az élet inspirálja.
– Hát ez nagyszerű.
– Ugye? Egy jó művész az életből merít.
– Aha. Azért vigyázz, nehogy közben elfogyjon.
– Mi?
– Az élet, ha állandóan merítesz belőle.
– Hiszen az fogy magától is.
– Én az életről beszélek, nem az időről.
– Jaj ne már cica! Te is ilyen filozofikus csaj vagy?
– Milyen ilyen?
– Úgy tűnik az… A filozofikus csajok nagyon komplikáltak, tapasztalatból mondom.
– És a nagyon komplikált kategória az élethez tartozik, vagy már nem?
– Ahhoz hát. Erről beszélek. Az élet mindig szolgáltat elég témát a művészetemhez.
– A művész tetemhez?
– Ig.. Mi van??
– Az élet mindig szolgáltat elég témát a művész tetemhez. Pláne, ha már jól kimerítették. Az élet kimerül, a mű elvész, a művész tetem lesz.
– Te most kételkedsz a művészetben?
– Nem, igazából az életben.
– Pedig a művészetek mutatják meg igazán, hogy milyen színes tud lenni az élet.
– Azt hittem, azt egy rózsaszín szívószál és egy pohár vörösbor intim találkozása mutatja meg.
– Úristen, te szívószállal iszod a…? Tudtam, hogy van valami furcsa rajtad.
– Ezért közelítettél felém, nem? Mert különös vagyok.
– Igen. Tökéletes múzsa vagy. És valószínűleg szeretőnek is jó lennél. Esetleg kipróbálhat…
– Na és feleségnek kellenék?
– Feleségnek? Isten ments. Ahhoz túl…
– Túl?
– Túlságosan…
– Zizis vagyok?
– Hát ja, valami olyasmi. Folyton elmélkedsz, azt hiszed, hogy okosabb vagy nálam és szívószállal iszod az alkoholt. Hiába, nem vagy feleség-kategória. De mondom, kiváló múzsa vagy.
– Arra nem gondoltál, hogy ha találsz egy feleség-kategóriájú nőt, akkor ő lehetne esetleg a múzsád is?
– Nem, nem. A kettő teljesen más, hidd el. Már próbáltam, és nem jött be. Majdnem ráment a művészetem.
– Így meg az életed megy rá a művészetedre. Kimerül az életed! Hm, te mondd, nem akarsz egyszer nem az életből meríteni? Az lenne ám a tuti, arra még én is befizetnék.
– Minek nézel engem? Nem vagyok én sem sci-fi író, sem ilyen spiri-muki.
– Milyen ilyen?
– Jaj, ne filozofálgass már megint!
– Én csak kérdeztem valamit. Már az is filozofálásnak számít?
– Különben mi bajod az élettel? Azt mondtad, kételkedsz benne.
– Naná, hogy kételkedem. Az csak nem baj? Kételkedni jó, biztosnak lenni bármiben is butaság.
– Ne filozofálg…
– ass…
– Nincs pasid, mi? És nem mered bevallani.
– Csupán finoman érdeklődni kívántam, hogy ugyan már kedves idegen, miből gondolod, hogy rád tartozik az én családi, párkapcsolati és egyáltalán bármilyen állapotom? Tudom, már megint filozofálgatok…
– Ja, nekem meg elegem van.
– Inkább mégis keresel magadnak egy feleséget?
– Lehet, nem tudom. De a lényeg, hogy jó messze tőled.
– Na fasza. Sem az élethez, sem a művészethez nem vagyok elég jó. Hé Erik! Ennyi voltam mára. Rohanok, merítek egy nagyot az életből…