Életmerítés

Egyszer egy művész csávó –  aki mellettem ült a bárpultnál – azt mondta nekem, hogy ő az életből merít. Éppen elmerengve kavargattam a vörösboromat, rózsaszín szívószállal. Bárhol, bármit kérek, mindig szívószállal. Lehetőleg rózsaszínnel. Vagy esetleg lilával, de legrosszabb esetben is kékkel. Többször hagytam már faképnél a pincért, vagy azért, mert nem tudott eleget tenni kérésemnek, vagy azért, mert az illetőnek egyszer csak elfogyott a türelme. Hát ez van. Nekem kell a szívószál. Forró csokihoz, tejes kávéhoz, presszóhoz, whiskyhez, Jägerhez, bármihez. Ha nem is használom, szeretek vele babrálni. Szerencsére Erik, a pultos srác már megszokott, ritka kincs a drága. Ahogy megpillant, már nyomja is kezembe a szívószálat, és csak azután érdeklődik, hogy ezúttal mit óhajtok fogyasztani.

Szűk, mély dekoltázsú, fekete ruhát viseltem, rövid, oldalra fésült fekete hajam volt, a fülemben sötétkék tollfülbevaló, ajkamon élénkpiros rúzs, tűsarkammal szórakozottan körözgettem. A pasi már figyelt egy ideje, végigmért tetőtől talpig, aztán megszólított.

– Te egy nagyon különös csaj vagy ám!

– Tudom.

– És irtó dögös.

– Tudom.

– Mondd, van pasid?

– Közöd?

– Máris megihlettél. Tudod, minden alkotásomat az élet inspirálja.

– Hát ez nagyszerű.

– Ugye? Egy jó művész az életből merít.

– Aha. Azért vigyázz, nehogy közben elfogyjon.

– Mi?

– Az élet, ha állandóan merítesz belőle.

– Hiszen az fogy magától is.

– Én az életről beszélek, nem az időről.

– Jaj ne már cica! Te is ilyen filozofikus csaj vagy?

– Milyen ilyen?

– Úgy tűnik az… A filozofikus csajok nagyon komplikáltak, tapasztalatból mondom.

– És a nagyon komplikált kategória az élethez tartozik, vagy már nem?

– Ahhoz hát. Erről beszélek. Az élet mindig szolgáltat elég témát a művészetemhez.

– A művész tetemhez?

– Ig.. Mi van??

– Az élet mindig szolgáltat elég témát a művész tetemhez. Pláne, ha már jól kimerítették. Az élet kimerül, a mű elvész, a művész tetem lesz.

– Te most kételkedsz a művészetben?

– Nem, igazából az életben.

– Pedig a művészetek mutatják meg igazán, hogy milyen színes tud lenni az élet.

– Azt hittem, azt egy rózsaszín szívószál és egy pohár vörösbor intim találkozása mutatja meg.

– Úristen, te szívószállal iszod a…? Tudtam, hogy van valami furcsa rajtad.

– Ezért közelítettél felém, nem? Mert különös vagyok.

– Igen. Tökéletes múzsa vagy. És valószínűleg szeretőnek is jó lennél. Esetleg kipróbálhat…

– Na és feleségnek kellenék?

– Feleségnek? Isten ments. Ahhoz túl…

– Túl?

– Túlságosan…

– Zizis vagyok?

– Hát ja, valami olyasmi. Folyton elmélkedsz, azt hiszed, hogy okosabb vagy nálam és szívószállal iszod az alkoholt. Hiába, nem vagy feleség-kategória. De mondom, kiváló múzsa vagy.

– Arra nem gondoltál, hogy ha találsz egy feleség-kategóriájú nőt, akkor ő lehetne esetleg a múzsád is?

– Nem, nem. A kettő teljesen más, hidd el. Már próbáltam, és nem jött be. Majdnem ráment a művészetem.

– Így meg az életed megy rá a művészetedre. Kimerül az életed! Hm, te mondd, nem akarsz egyszer nem az életből meríteni? Az lenne ám a tuti, arra még én is befizetnék.

– Minek nézel engem? Nem vagyok én sem sci-fi író, sem ilyen spiri-muki.

– Milyen ilyen?

– Jaj, ne filozofálgass már megint!

– Én csak kérdeztem valamit. Már az is filozofálásnak számít?

– Különben mi bajod az élettel? Azt mondtad, kételkedsz benne.

– Naná, hogy kételkedem. Az csak nem baj? Kételkedni jó, biztosnak lenni bármiben is butaság.

– Ne filozofálg…

– ass…

– Nincs pasid, mi? És nem mered bevallani.

– Csupán finoman érdeklődni kívántam, hogy ugyan már kedves idegen, miből gondolod, hogy rád tartozik az én családi, párkapcsolati és egyáltalán bármilyen állapotom? Tudom, már megint filozofálgatok…

– Ja, nekem meg elegem van.

– Inkább mégis keresel magadnak egy feleséget?

– Lehet, nem tudom. De a lényeg, hogy jó messze tőled.

– Na fasza. Sem az élethez, sem a művészethez nem vagyok elég jó. Hé Erik! Ennyi voltam mára. Rohanok, merítek egy nagyot az életből…

Címkék: , ,
Tovább a blogra »