Pszichiátriai betegek kontra ápolók?

Néhány napja történt valami a Szent Imre Kórházban. Ami nyilvánvaló, mert szemmel látható bizonyítékai vannak, az, hogy egy súlyos állapotú, pszichiátrián kezelt nő megsérült. Testvére szerint az ápolók verték meg. Természetesen feljelentést tett és felháborodva nyilatkozott az egyik tévének: azt szeretné, hogy soha többé ne forduljon elő ilyesmi, sem az ő testvérével, sem más pszichiátriai beteggel. A kórház főorvosa szerint – nem meglepő módon – éppen fordítva történt: a beteg támadott először az ápolókra. Ha minden igaz, az ápolók is feljelentést tettek.

A rendőrök testi sértés miatt, ismeretlen tettes ellen nyomoznak, olvasom az egyik online portálon, és igazából nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Ha esetleg kiderül, hogy a beteg volt az elkövető, mivel fogják szerencsétlent büntetni? Bezárják? Mert azt hiszem, az nem lenne újdonság számára. És ha az ápolók kezdték? Mert mondjuk – neadjisten – tényleg önvédelemre kényszerültek? A beteg egyik hozzátartozója szerint hiba, ha csak úgy tudják megfékezni a pácienst, hogy az közben megsérül. Pont a közeli érintetteknek kellene tisztában lenniük azzal – és tisztában is vannak szerintem többnyire, maximum nem vállalják – hogy milyen a kezelt állapota, mennyire beszámítható, mekkora veszélyt jelent a környezetére. Nyilván nem véletlenül nem tudják vállalni azt, hogy együtt éljen velük, nem véletlenül került a pszichiátriai osztályra.

A hozzátartozók azt is elmondták, hogy ez nem az első eset volt, hogy az említett nőt már többször bántották, haját tépték, amit ő maga vallott be családtagjainak, illetve más betegekkel is hasonlóan bánnak. Sajnos nem elképzelhetetlen, hogy ez igaz, vagy legalábbis valamennyire az. Nagyon nem mindegy az ütés/verés miértje, foka. Hogy az ápoló önvédelemből teszi, vagy azért, mert éppen rossz napja van, nincs kedve dolgozni, nincs türelme az „ilyenekhez”, meg „ezeknek” már úgyis mindegy…

forrás

Számunkra, akiknek nincs közvetlen tapasztalatunk arról, hogy milyen is az „élet” egy zárt osztályon, elmegyógyintézetben, egy nagyon különös, furcsa és talán izgalmas világnak tűnhet kívülről. Filmek készülnek, irodalmi művek születnek ezekről a titokzatos helyekről és emberekről, hallunk is egy-két dolgot innen-onnan, de hogy valójában mi történik ott, arról halvány lila gőzünk sincs. Hogy vannak esetek, amelyekben az orvostudomány, a gyógyszerek, az egészségügy kevés, és már nem számít a humánus hozzáállás, a szeretet, a türelem sem? Igen, vannak ilyen esetek sőt rengeteg ilyen eset van. Jól tudja mindenki, legfeljebb belegondolni nem mer.

Volt egy szellemi fogyatékkal élő bátyám, aki néhány évvel ezelőtt meghalt. Súlyos volt az állapota, nem élt velünk, folyamatos kezelésre szorult. Ugyan ritkán, de voltak nagyon komoly rohamai, amikor veszélyes volt a környezetére. Nekem volt halálfélelmem a közelében.

Ha nincs személyes érintettségem (persze valószínűleg teljesen más, az én bátyám így született sajnos, gyógyulásra esély sem volt, sőt javulásra sem nagyon), akkor nem születne meg ez a bejegyzés. Akkor 100%-ban igazat adnék a rokonoknak, és 100%-ban a beteg oldalán állnék (már amennyiben lehet így fogalmazni…), mint ahogy teszem minden olyan esetben, ahol alaptalanul ítélkeznek valaki felett, vagy ok nélkül bántanak valakit, és minden olyan esetben, amelyben valaki gyengébb/gyengébbnek tűnik, vagy más, mint a többiek.

Valamelyik riportban az egyik hozzátartozó azt is megemlítette, hogy a beteg kiszolgáltatott. Ez igaz. Kiszolgáltatott, mint ahogy mindenki, aki érintett egy ilyen helyzetben: a kezelten kívül például az egészségügyi dolgozók, a családtagok, és tulajdonképpen mindenki, aki a beteg közvetlen – illetve nem feltétlenül csak közvetlen – környezetéhez tartozik. (de a média például nem kiszolgáltatott!) Egy adott helyzet kiszolgáltatottjai, amely ép ésszel felfoghatatlan, amit megérteni, elfogadni nem, csak eltűrni lehet. Fájdalmas tény, hogy vannak ilyen emberek, hogy így születnek, vagy ilyenné válnak. Hogy nem élhetnek teljes – sőt sok esetben semmilyen – életet, hogy nem lehetnek részesei mindennapjainknak.

Nem tudom, fognak-e találni tettest a nyomozás során. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Na és ha kimondják, hogy ki volt az elkövető? Ha megtaláljuk bűnbakot, megnyugszunk. Ennek az ügynek is pontot tettünk a végére. Pipa, jöhet a következő. Nekem meg a szemem előtt lebeg Pilinszky János és Popper Péter elhíresült párbeszéde (mostanában egyre gyakrabban):
– Utállak benneteket, »pszi«-vel kezdődő foglalkozásúakat.
– Miért utálsz, János?
– Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.
(A párbeszéd nem teljes, részletesebben itt  olvasható.)