Most

Most. Most kell élni. Most kell megcsinálni. Most kell kihasználni, most kell használni. Most kell érezni, lélegezni, ölelni, szeretni. Mikor máskor? Kérdezik sokan. És mindig, például most is. Csak ez van, csak ez a biztos, semmi más. Csak ez van nekünk. A múlt már nem, a jövő még nem létezik. Megyek, szépen lassan lépkedek, feltehetően előre, mert közben rájöttem: hátra nem érdemes, a Múltat úgysem érem utol. Most a Most fogja a kezem, de azért oldalra sandítok, hogy meggyőződhessek arról, hogy valóban ő az. Ő az. Mosolyog, örül, hogy tudomásul veszik. Békés, egyszerű társ, csak akkor szívat, ha tojnak rá, vagy még azt sem. Most nagyon menő róla beszélni, illetve hivatalos nevén a Jelenről. Ez utóbbi megnevezést hárítja, pedig a Múlt meg a Jövő így szólítja őt. Csakhogy ez szerinte nem pontos, ez nem ő. A Jelen valami más; valami, ami becsapja az embert. Egy behatárolhatatlan halmaz, amiben teljesen el lehet veszni. Ráadásul teljesen a Múlt és a Jövő hatása alatt áll, egyik elölről, a másik hátulról fojtogatja. És valahol ennek az egésznek a közepén próbál helyezkedni a Most. Szereti, hogy igazi sztárrá avanzsálták, mert önbizalma jócskán kezdett a nullához közelíteni. De most végre előretört, most végre élvezheti a reflektorfényt.

Szóval végre helyreraktam magamban a vele kapcsolatos homályos dolgokat én is. Végre együtt haladhatunk előre; szépen, lassan, nyugodtan, a Most meg én. Legalábbis ezt gondoltam nem is olyan régen, miután rendesen ki lettem képezve Most-tanból.

Csakhogy.

Nincs könnyű dolga neki sem. Néha irgalmatlan iramban lohol az ember után. Ha éppen sikerül egy kicsit utolérnie, belepiheg a dekoltázsába, megpöcköli, bökdösi, csipkedi, haját tépkedi, hátha szembenéz vele az ember. Mert hallja, hogy csacsognak, papolnak, patetikusan szónokolnak róla, várja hát, hogy megtörténjen. Ő meg az ember együtt.

És mégsem olyan egyszerű figura, vele is történt egy s más. Jól belefeledkezett a Most is a mostba, vagy legyen inkább a Jelen, szóval belefeledkezett a Jelenbe. Beleszédült a reflektorfénybe, ami a kezdeti mámor után vakította, aztán később már égette. Rájött, hogy az egész nagyrészt csak látszat. Hogy az ember hiába kapizsgálja, mégsem tud a gyakorlatban mit kezdeni vele. Mondja magának, mondja másnak, hogy most. Most kell.

Aztán feltűnt a Mostnak, hogy az ember fut. Mindig fut. Sőt, a legtöbbször rohan. A múlt elől, a jövő után, vagy a Múltba kapaszkodva, a Jövő elől. De az ember ritmusa nem a Múlt és nem a Jövő. Az ember ritmusa a Most, amihez a Múlt dallamai, a Jövő ütemei nem tudnak illeszkedni. Márpedig ha ezzel próbálkozik az ember, akkor zavaró, fülsüketítő zenei káosz lesz az eredmény, amelyben azt érzi, hogy nyomban szétrobban a feje. És az egész közepén üvöltve toporzékol a Most. Hallja, jól hallja még az óriási zajban is a sutyorgásokat. Most! Most kell! Most csináld! Mint amikor sápadt, száraz ajkak kapaszkodnak görcsösen egymásba. Vágynak vágyni, de maradnak kitikkadva, kábulatlanul. Az ilyenből nem lesz nagy orgazmus. Pedig a Most a lehető legnagyobb (nem: a definiálhatatlanul óriási) orgazmusra vágyik az emberrel. Közösülni vele minden egyes pillanatban, megunhatatlanul, az idők végezetéig. Ehhez viszont rajta kívül még két dologra lenne szükség: az ember jelenlétére és a megfelelő ritmusra. És a Most becsapva érzi magát. Sztárként körberajongják, partnerként hárítják. (nem szeretett szív bosszúját olvasni is bőven elég az irodalomban, Isten óvjon az ilyesmitől minket) Bár lehet, hogy az ember nem direkt csapja be, mert tényleg elhiszi, hogy a Mostban él. Pedig közben ki tudja miben él.

Én mindenesetre remegve pislantok oldalra: vajon most ki a társam?