Hány éves vagy? Hangzik a kérdés meglehetősen gyakran. Érdeklődnek hivatalos ügyekkel kapcsolatban, ahol válaszként egyetlen számot várnak. Ilyenkor én ezt elrebegem gyorsan és nem teszek hozzá semmit. De emellett megkérdezi az orvos, a pszichológus, kérdezik új ismerősök és régiek, akik eddig nem tudták, de most mindenáron birtokába akarnak jutni eme titkos adatnak.
Na ezek már azok a helyzetek, amelyekben szeretem bővebben kifejteni a dolgot, elvégre ez egy rendkívül jelentős és személyes kérdés, amit nem lehet csakúgy egy kurta tényközléssel elintézni.
Hány éves vagyok? X, de y-nak érzem magam (természetesen y<x), válaszolom. Ha a szituáció, a hangulat és egyéb tényezők lehetőséget adnak rá, lelkesen megosztom azt is, hogy miért.
Az én jelenlegi x. évemben a pasik még nem problémáznak, köszönik szépen, de még roppant fiatalnak érzik magukat családi és egyéb állapottól függetlenül. Náluk úgy kb. 40 körül csaphat be a ménkő (igen, x <40 🙂 ). 20 éves koromig több akartam lenni, mint amennyi tényelgesen voltam. Aztán 20 és 23 között egészen ki voltam békülve éveimnek éppen aktuális számával. A 23. viszont már fájt egy kicsit. Igen, ez most utólag viccesnek tűnik, és simán lecsapnék egy 23 évest, ha a korára panaszkodna, de akkor azt éreztem, hogy úristen, távolodom a 20-tól, közelítek a 25-höz, és ez bizony szörnyű. Aztán valahogy eljött a 25. Még egy nagy trauma: menthetetlenenül közelítek a 30-hoz! (hála égnek, jegyzem meg ma zárójelben) És az már nagyon más mint a tizen, meg a huszon. Azt hiszem, konkrétan megjelent előttem egy nagy, duci 30-as szám, két lábával ott tapicskolt hajszálnyira tőlem, és húzta elő kosarából, majd dugta a szemem elé az érettség, felelősség, szürkeség, korlátok, ősz hajszálak, ráncok, kiakadt mérleg, konyhatündér, háziasszony, fakanál, rohanás, koszos pelus, nuku nőciség, valamint a szabadság és önmegvalósítás szavakat és kifejezéseket. Meg voltam győződve arról, hogy kétségbeesésemet az egész világ hallja, csak éppen nem törődik vele. Aztán bekövetkezett a 30, és én szerencsésen túléltem. Közel sem volt olyan szörnyű és bonyolult, mint ahogyan azt én azelőtt képzeltem, de tény, hogy sokféle érzés (nem csak negatív) kavargott bennem. Aztán múlt héten egyszercsak betöltöttem a 31-et. Én pedig egyből megszerettem ezt a számot. Túl vagyok a vízválasztón, már megszoktam, hogy 30-as nő vagyok, de még messze mindenféle más kerek számtól. Azt mondják, hogy a nők 30 és 40 között élik legszínesebb időszakukat. Talán mert szellemileg és fizikailag még nagyjából mindenre képesek vagyunk, amire huszon évesen voltunk, és ha mégsem, akkor a felelősség, a tudatosság, az időbeosztás, a tapsztalatok, az érettség órási segítőtársak lesznek abban, hogy mégis azok legyünk. És hiszem, hogy ez működik 40 felett is.
Korábban a páros számokat szerettem és a szimmetrikus dolgokra figyeltem jobban. A páratlan számok olyan semmilyenek voltak számomra, mindig vártam, hogy páros szülinapom legyen. Úgy tűnik, ahogy az idő halad, úgy a művészi hajlamom is kezd egyre inkább előbukkani, most már egyáltalán nem bánom, ha valami aszimmetrikus vagy páratlan. Ráadásul eszembe jutott még valami, amire eddig nem is gondoltam, pedig fontos dolog: a 31 prímszám! Bizony, csak önmagával és eggyel osztható. Hát nem csodálatos? A prímszámok nagyon frankó számok, nem lehet mindenféle jelzőt rájuk aggatni és skatulyákba csukni őket (na jó, max. a “prímszámok” skatulyába). Szóval konkrétan belebolondultam ebbe a 31-es számba.
Hány éves vagyok? 31, de 25-nek (vagy még annyinak sem?) érzem magam, mondhatnám, de úgy döntöttem, hogy nem fogom. Mert van ebben a kijelentésben valami őrült abszurdítás. Ugyan honnan a fenéből tudhatnám, hogy milyen 31-nek lenni, amikor ezelőtt még nem volt szerencsém megtapasztalni az én 31 éves létemet? Egyszerűen nem érezhetem magam 25-nek, vagy akár 20-nak, ha egyszer 31 vagyok. Olyan az életem, mint 20 vagy 25 évesen? Ugyanúgy élek, ugyanolyan az érzésvilágom? Persze, hogy nem. Másrészt egyáltalán nem sírom vissza azt az időszakot, amikor még abban sem voltam biztos, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
Kit csapok be azzal, ha letagadom a valóságos koromat, vagy mentegetőzni kezdek, hogy én tulajdonképpen fiatalabb vagyok? Lehet, hogy a másikat sikerül megvezetni, vagy belerántani egy hamis játékba, amelyben ő egyetértően bólogat: oh igen drágám, tényleg sokkal fiatalabbnak tűnsz. Na és akkor mi van? Ezzel még nem fogom megállítani az időt. Esetleg emellett van egy kis megfelelési kényszer is? Mennyi? 31? Kérdezik. Igen, de… Válaszolok, és magyarázni kezdem, hogy igazából miért nem felel meg az én 31-em a társadalmi norma szerinti 31-nek.
Nem, nem akarok sem tagadni, sem magyarázkodni, sem mentegetőzni. Milyen vagyok én ebben a pillanatban? Kicsit hóbortos, kicsit zűrös és szorongó, önmagán dolgozó, friss levegőnek örülő, zöld tea korty élénkítő erejében hívő, szabadság és keretek egészséges egyensúlyát kereső, önmagával vívódó, a világért aggódó, házasságban boldogan élő, gyerekre (még) nem vágyó, merengő, rácsodálkozó, nagyokat nevető, kétségbeeső, sírni akaró, önmarcangoló és önmarcangolásról leszokni akaró; aki mindezek mellett retteg, hogy lemarad valamiről, de le akar arról is szokni, hogy retteg, hogy lemarad valamiről. Ez vagyok én 31 évesen és 31-nek érzem magam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: