Egy tündér kopogtat az ajtómon, de én nem akarom beengedni. Annak ellenére nem, hogy volt oly kegyes és adott néhány nap haladékot. Ő nem adja fel, most az ablakban csapkodja a szárnyait, grimaszokat vágva. Elfordulok, nem foglalkozom vele, csakhogy már hallom is a szárnysuhogást, s mintha valami lágyan paskolná a vállamat. Hogy a csudában tudott ez bejutni a szobámba? Persze egy tündérnek nyilván könnyű. Megállíthatatlanul zsémbelődik, érthetetlenül hadovál. Tekintetemmel követni próbálom, fel-alá járkál, valamit le fog verni a polcokról azokkal a fenenagy végtagjaival. Ropogós faleveleket szór szét, apró, fényes gesztenyékkel kezd el dobálni. Most játszunk vagy harcolunk? Mindegy, igyekszem védekezni, elkapni, visszadobni, de meg sem kottyan neki. Persze, mert ő angyal, vagy valami olyasmi… Aztán morzsolgatni kezdem ujjaim között a száraz leveleket, hallom a lágyan recsegő hangjukat. A békés törés hangja ez, nem természetellenes, nem fájdalmas. Tudják, hogy ez a sorsuk, selymes eleganciával hullanak szét számtalan apró darabkára. Egy nagy huppanásra kapom fel a fejem, a tündérke elfáradt és pittyedve terül szét az ágyamon. Most, hogy végre egy helyben van, figyelni kezdem. Valami egészen különös fényt veszek észre a szemében, erős, dacos, vad fényt. Olyan ismerős. A saját szememben szoktam látni, amikor tükörbe nézek. Viszont egy tündér esetében ez mégiscsak olyan idegen.
Mi a baj? – kérdem meg végre.
És akkor ömleni kezdenek belőle a jól érthető szavak. A mondatok. A tartalmak. Csak nekem kell egy kis idő, hogy felfogjam, hogy fel akarjam fogni.
Hogy mi emberek mennyire alaptalanul ítélkezünk. Az ő testvérei igazán jók, bár szoktak vitatkozni és olykor-olykor beleszólnak egymás dolgaiba, mégis szeretik egymást és egyenrangú partnerenként tekintenek a másikra. De velünk neki van a legnehezebb dolga. Mert mi imádjuk a várva várt tavaszt, a pezsgő nyarat, a telet a karácsonnyal és hóval, na de őt, az őszt valahogy kiközösítjük. Beskatulyázzuk. Mert az ősz az elmúlás jelképe. Sokan esélyt sem adnak, hogy bizonyítson, egyszerűen kijelentik, hogy utálják. Na és ha lehűlést hoz? Van egy rakás cuccunk meg kabátunk, nem? Mert persze az őszi kollekció az rendben van… Na és ha korán sötétedik? Attól még el lehet tölteni az időt. Egymással. Vagy magunkkal. Másfelől rengeteg olyan ízzel, illattal, színnel gazdagít, amit csak ő tud négyük közül. Ő tudja számunkra azt a misztikus, varázslatos, lecsendesült hangulatot megidézni, amelyben visszatalálhatunk legmélyebb önmagunkhoz. És mégis megcímkézzük. Egyáltalán mi a bajunk az elmúlással? Ha szembenézünk vele, akkor esélyünk van még inkább megélni a jelent. Talán nem is tudjuk elképzelni, mennyire fáj neki ez a címke. Minden egyes évben átéli, ahogy a szöget beleverjük a szívébe. Ha nyitottak lennénk arra, hogy mi van a címke mögött, akkor persze boldogan viselné, de így kegyetlenül nehéz.
Kissé megszédülve áll fel, szárnyait óvatosan megrázza, néhány pihe a padlóra hull, amely időközben megtelt avarral, gallyakkal, gesztenyékkel. Észrevétlenül lepték el a lakást, próbálok lépni, de lábam beleakad egy vastag, letört faágba. Az ősz tündére már a bejárati ajtóban van, visszapillant rám, még annyit mond, hogy úgy látja, nagyon is értem, hogy miről beszél. Az ajtócsapódásra összerándul a gyomrom és a szívem. Azt hiszem, ki kellene nyitni az ablakot, még akkor is, ha itt van az ősz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: