Felhívtál telefonon, zaklatott voltál. Kérdeztem, mi van, nem tudod, mondtad, te soha semmit sem tudsz. És ez baj? Kérdeztem. Igen, per pillanat nagy baj, válaszoltál. Óriási baj. Mert megrekedtél a szarban, ahonnan semerre sem látsz ki és még mozdulni sem tudsz.
– Na de akkor máris tudjuk, hogy mi van, nem? Szóval ezt legalább tudod!
Sokra nem mész vele, hadartad a mobilodba. Mert nem tudod, hogy mi az oka ennek az állapotnak, hogy tulajdonképpen mi ez az egész, de legfőképpen azt nem tudod, hogy merre tovább. Pedig rá kell jönnöd valahogyan. Olyan hirtelen és akkora energiával feszült a testemnek a kell szó, mintha egy jó masszív deszkalap vágódott volna hozzám. De miért kell? Csúszott ki belőlem egyből. Mert muszáj, mert tovább kell lépned, ez így nem maradhat.
– Hát akkor mi sem egyszerűbb, tedd meg! Indulj el és ne gondolkodj!
Mintha egy egész folyó zúdult volna a telefonból a fülembe. Vize hideg volt és kellemetlen, dideregni kezdtem. Felháborodva érdeklődtél afelől, hogy most én tényleg ennyire hülye vagyok-e? Mert te nem azért csörögtél rám, hogy ostoba kérdéseket és döntésed megerősítését halld, hanem azért, mert segítséget vársz: hogy merre indulj. Én erre nem tudok válaszolni, feleltem.
– Ha azt érzed, hogy lépned kell, akkor ne vacillálj, indulj el. De azt csak te tudhatod, hogy merre.
De éppen ez az, hogy nem tudod! Majdnem szétrobbantál, én meg magamban imádkozni kezdtem, hogy nehogy megtörténjen, mert az akkora erejű robbanás lenne, ami hozzám is elérne, pedig volt közöttünk némi távolság.
Nem tudtam, hogyan mondjam el azt, hogy annyira türelmetlen és ingerült vagy, hogy így nem is fogsz egykönnyen rátalálni a számodra megfelelő irányra. Hogy azt megérzi az ember, ha jóban van a megérzéseivel. Ha bizalommal tekint rájuk, teret enged nekik és nem gördít akadályokat az útjukba. De te ez utóbbit teszed. Nálad a megérzések beleütköznek a türelmetlenségbe meg a fesztültségbe, így nem csoda, hogy nem érnek el hozzád. Hogy ez olyan, mintha egymásra hangolódnátok a megérzéseiddel, mintha együtt, egymást átölelve táncolnátok a ti saját, tökéletes ritmusotokban valami isteni zenére, ami tulajdonképpen maga az élet, és ha ez így zajlik, akkor valahogy nagyon egyensúlyba tudnak kerülni a dolgok. Aztán elmondtam, pont így. Belőled pedig egyre hidegebb szavak folytak, úgy éreztem, összefagynak az ajkaim, még éppen tudtam válaszolni a kérdésedre, hogy honnan veszem ezt a sok baromságot: nem tudom, honnan veszem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: