1.0Gondolatlabdákhttps://gondolatlabda.cafeblog.huImre Beahttps://gondolatlabda.cafeblog.hu/author/gergbeagmail-com/<p>Nehezen viselem a megszakításokat. Meglehetősen nehezen. A folytonosság, a gördülékenység a mindenem. Hogy bármi, ami elkezdődik és a fejlődésemet szolgálja, az soha nem marad abba, soha nem ér véget. Igen, folyton és görcsösen kapaszkodom ebbe a folytonosság-lufiba.</p> <p>Rettegek az újrakezdésektől. Attól, hogy mindent, amit addig szereztem, az pillanatok alatt kicsúszik a kezemből, melynek következtésben ott álldogálhatok megint gyámoltalanul a lépcső alján, és kezdhetek mindent elölről. Mennyi idő és energia! Egy helyben topogni, vagy visszacsúszni, az állandó előrehaladás helyett…</p> <p>Van, hogy jönnek ezek a fránya megszakítások maguktól. Nem kérdeznek, csak határozottan a céljaim elé gördülnek, idilli tekintetük a távolba réved, én meg kezdjek velük, amit akarok. És én leginkább nem kezdek semmit, mert pánikba esem, jó mélyre, ahonnan nehéz ismét a felszínre vergődni.<br />Aztán van úgy, hogy én tolom magam elé azokat a jó kis masszív tömböket, amelyek utamat szegik. Néha nehéz felismerni, hogy én vagyok-e a felelős ezekért a megszakításokért, akadályokért, vagy egyszerűen külső tényezők miatt alakul így. Legyen bárhogy, mindkét verzió változtatást sugall. Az első esetben valószínűleg már maga a cél és az irány sem jó, illetve nem nekem való. A másodikban talán csak a tempó, az intenzitás, vagy esetleg az adott mód nem működik megfelelően.</p> [caption id="attachment_584" align="alignleft" width="211"]<a href="https://gondolatlabda.cafeblog.hu/files/2015/08/11c5064067176b988677b2b4c07b6bca.jpg"><img class=" wp-image-584" src="https://gondolatlabda.cafeblog.hu/files/2015/08/11c5064067176b988677b2b4c07b6bca-202x300.jpg" alt="forrás" width="211" height="315" /></a> <a href="https://www.pinterest.com/pin/92464598576707663/">forrás</a>[/caption] <p>Mindezek tudatában mégis miért görcsölök, pánikolok már akkor, ha a megszakítás veszélye halványan fennáll?</p> <p>Miért? Mert szeretem a kihívásokat és szeretek játszani. A nehézségekkel, megszakításokkal kapcsolatban például van egy őrült kis játékunk a legérettebb – és oly ritkán megjelenő – Énemmel.<br />Ez úgy néz ki, hogy amikor pánikolni kezdek, ez az érett Én előbújik valahonnan mélyről, hosszú kezeivel megfogja a fejem, enyhén rázni kezdi, és tök vidáman a képembe röhögve annyit mond, hogy nyugi. Kapd be, mondom nemes egyszerűséggel én ilyenkor. Merj újjászületni, mondja ő. Kliséket puffogtatsz, mondom én.</p> <p>Egy idő után aztán duzzogva visszahúzódik, s én maradok egyedül, vélt vagy valós megszakítások terhével, sopánkodva, hogy kezdhetek mindent elölről.</p> <p>Ez a kör pedig sokszor megismétlődik. Addig, amíg végül már valahol nagyon mélyen cuppogok a pánikban. És akkor egy adott ponton megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy mégis inkább a folyamatos megújulást, újjászületést választanám a lassú enyészet helyett. Hogy tulajdonképpen a megszakítások, akadályok, nehézségek, amelyektől olyannyira rettegek, a legszigorúbb és leghitelesebb tanítómesterek. És amennyiben kellően képessé és éretté válok a velük való együttműködésre, hálából minden másnál jobban szolgálják majd a fejlődésemet. Ilyenkor eltűnődöm azon is, hogy milyen csodálatos ajándék a megújulás lehetősége, melyet egyáltalán nem aknázunk ki, pedig mennyi de mennyi alkalom és mód kínálkozik rá életünk során.</p> <p>Ekkor a legérettebb Én egy rövid időre megint elődugja buksiját, megpöcköl kissé és mosolyog, majd eltűnik egy jó időre, hiszen olyan időszak következik, amely során nem lesz szükség a jelenlétére.</p>rich