Azok a Szabó lányok…

/Szabó Magda Für Elise című regényének margójára/

“A világ sokféle – mondta anyám, olyan csendesen, ahogy kertünkben a gallyak zizegnek –, ha életben akarsz maradni, sok tekintetben engedékenyebbnek kellene lenned a világhoz, amibe születtél. Nem azonosnak vele, csak hasonlóbbnak.”

Hát Isten veled drága Cili, nem tartott sokáig a házasságod. Dódi végül nem írta meg, hogy mi történt valójában. Vékony, titokzatos aranycérnát helyezett a kezembe. Egy jó ideig éreztem is, hogy valaki – nagyon elől – erősen és határozottan irányít valamerre, de aztán észrevétlenül a porba hullt, nem volt már senki elől, én kapargattam a földet, fel akartam venni, haladni utána tovább, de nem találtam sehol. Valahova a tengerhez vezethet, kis bécsi kitérővel. Ez a kis cérna felsértette a kezem, belevájta magát a húsomba. Nyomot hagyott, hogy majd gondoljak mindarra, amit olvastam. Sokat, sokat.

Ha az angyalka egyik szárnyán ő, a másikon te csüngtél volna, akkor én őt kaptam volna le és fogadtam volna saját gyermekemnek. Lenyűgözött a műveltsége, intelligenciája, hogy azt mondta, amit gondol. Bólogattam, amikor kilépett a cserkészcsapatból, amikor azon idegeskedett, hogy a sok fölösleges teendő mellett nem jut ideje olvasni és írni. Elvarázsolt ez a kis szabálytalan zseni, aki leginkább csak magával foglalkozott. Azért néha a lapok sűrűjéből felcsillant az a kesernyés, mardosó lelkiismeretfurdalás, ami Dódit tépkedte. Hogy nem figyelt rád eléggé, Cili. Hogy hiába szeretett téged, nem tudta, nem értette, hogy mit érzel. Hogy szót fogadott neked és nem említette Textor nevét, pedig milyen apróságokon múlt minden. Így utólag vele együtt visszatekintve, nem is lett volna olyan lehetetlen. Ez a nyughatatlan lány nagyon önző volt, néha ijesztően bosszúálló, olykor taszítóan önelégült. De később megfizetett ő is mindenért. Egyszer-kétszer, miközben el voltam foglalva az aranycérna követésével, hirtelen megragadta a kezem, és beledugta abba az űrbe, ami utánatok maradt, akiket túl korán vesztett el. Ti voltatok számára a legfontosabbak. Rövid ideig volt a kezem odabent, de azalatt jéggé fagyott, még most sem engedett fel teljesen.

Fáj a tragédiád Cili, ami a határon kezdődött, amikor halott szüleid teste alatt megtaláltak, és fáj Dódi tragédiája, ami az első előhalálával kezdődött, tudod, Ágoston tanár úr esetével. Hogy akkor – életében először – meg kellett tapasztalnia azt, hogy a valóság annál inkább pofon vág, minél inkább a képzeletbeli világába menekül valaki.