Nemrég egy előadáson jártam a Thália Színházban, amelyben Nagy Enikő, Szabó Győző és Csernus Imre szerepelt: egy nő, egy férfi, illetve egy pszichiáter. A téma pedig egyértelműen a párkapcsolat volt. Az, hogy részben improvizatív lesz, nem volt titok, de hogy emellett interaktív is, arról halvány sejtelmem sem volt. Ha lett volna, valószínűleg nem az első sor szélén csücsültem volna, hanem valahol a legutolsóban. Először csak Győzőék voltak a színpadon, aztán néhány perccel később megjelent a doki, ügyesen berobogott oldalról. Csillogó szemmel kacsintott ránk, mi egyből nevetni kezdtünk, kicsit jókedvűnkben, kicsit talán zavarunkban is. Azt hiszem hamar megéreztük, hogy itt mindjárt történni fog valami. Huncutul és lelkesen, sebtiben meg is osztott velünk egy bizalmas információt:
mikrofonjának kábele 6 méteres, a terem hátsó részéig ugyan nem, de jó néhány sorig elér. Szóval a doki kérdezett. Tőlünk. Amolyan párkapcsolati dolgokról: ki házas, ki vált már el, mi a helyzet a kommunikációval, az indulatokkal, az önismerettel, stb. Volt, aki elfogadta a mikrofont, és akadt, aki nem. Egy hölgy például azt mondta, hogy zavarban van, mert a többiek rá figyelnek. Rendesen berezeltem én is, ahogy tudatosult bennem ez az interaktív jelleg. Belső remegés lett úrrá rajtam, és szorgalmasan kitartott az előadás végéig. Sőt, hogy az izgalmakat fokozza, a vége felé a színpadra invitált minket: lenne-e olyan vállalkozó kedvű jelentkező, aki kiállna a közönség elé? Ami azt illeti, nagy tolongás nem volt, de aztán mégis akadt egy bátor delikvens, egy 24 éves srác. Túlélte, és szemmel láthatóan nem is izgult. Mielőtt ő kiment, a férjem megkérdezte tök komolyan tőlem, hogy nem akarok-e élni a lehetőséggel, mert ha én nem, ő ugyan minden további nélkül szívesen élne. Te megbuggyantál? Kérdeztem vissza én. Aztán nem folytattuk, mert tárgytalanná vált a dolog.
Azóta is gyakran eszembe jut az az este. Én ugyan szerencsére megúsztam a megszólítást és megszólalást, a szereplést, de mondom, végig be voltam parázva, mint az állat, hogy mi lesz, ha? Itt jegyzem meg, hogy a doki egyáltalán nem volt bunkó, nem erőltetett semmit, és tényleg csak egy-két mondat erejéig tartotta fel az arra nyitott nézőket. De tényleg, mi lett volna, ha engem szólít meg? Én egy végtelenül szorongó valaki vagyok, egyáltalán nem szeretek szerepelni. Semmilyen formában. Bepánikolok, ha tekintetek szegeződnek rám, látják a mozdulataimat, hallják, amit mondok. De túl azon, hogy ki mennyire izgulós, szorongó, vagy mennyire szeret szerepelni, vajon miért voltunk – érezhetően sokan – betojva? (Az előadás után hallottam két középkorú hölgy beszélgetését, és az egyik konkrétan a következőképp fogalmazott: te, én úgy be voltam tojva végig!)
A doki kérdezett. Tőlünk. Rólunk. Kemény dolog ez. Magunkról, a párkapcsolatainkról beszélni idegenek előtt? Kimondani olyat, amit még esetleg magunknak sem mertünk idáig? Vagy olyat, ami a mellettünk ülő párunknak is újdonság? Vagy olyat, amit mi esetleg tudunk, de mások előtt nem mernénk vállalni? Ha a férjem ment volna ki a színpadra, frászt kaptam volna, hogy basszus ez most rólunk beszél a teremben ülők előtt. Na bumm, és? A doki által olyannyira hangsúlyozott őszinteség és kommunikáció a mi kapcsolatunkban – egyelőre – jól működik. A férjem számára mindig is maguktól értetődő dolgok voltak, én meg folyamatosan tanulom és igyekszem gyakorolni. Ön fel tud-e nézni a párjára? Szokta kérdezni ilyen helyzetekben Csernus az áldozattól (mint ahogy ebben az esetben is tette). Illetve fordítva: az ön párja fel tud-e nézni önre? Ha az elsőre esetleg valaki határozottan tud válaszolni, a másodiknál jó eséllyel bekapja a csalit. Nem, nyilván nem az a helyes válasz, hogy erről a kedves párnál kellene érdeklődni. 🙂 Én tudnék válaszolni mindkettőre és miértekre is (színpadon persze csak akkor, ha a szorongásaim nem nyomnak agyon). Azt nyugodtan kijelenthetem, hogy hiteles, jól működő párkapcsolatban élek, de nem tökéletesben. Ha – tegyük fel – én vagyok a színpadon a doki mellett, és lenne idő, akkor simán fel tudna fedni valami kis gikszert. Naná. Hibázok, nem is kevésszer. És ilyen helyzetben be lennék sz@rva. Azt hiszem, leginkább attól, hogy lelepleződöm. Mi van, ha kiderül, hogy valamit nem jól csinálok? Vagy nem úgy, ahogy mások? Ha nem vagyok elég jó? Hogy nem vagyok tökéletes? Hogy az életem, meg a párkapcsolatom sem az? Hogy nem minden és nem mindig működik? Hogy vannak válságok? Mit fognak szólni? Kinevetnek? Megaláznak? Megszégyenülök? Szerintem majdnem mindegy, hogy ez konkrétan bekövetkezik-e vagy sem. Az ezzel kapcsolatban megjelenő negatív érzések ugyanolyan erősek akkor is, ha nem történik ilyesmi, illetve ha történik is, azt irreálisan felnagyítjuk magunkban. Ha máshoz nem is, de legalább egy gyerekkori emlékhez biztosan mindannyian tudjuk kötni. Olyanhoz, amelyben lelepleződtünk, megszégyenültünk. Teljesen mindegy, hogy miről és milyen mértékű dolog volt, de megkaptuk érte magunkét, hogy milyen ügyetlenek vagyunk, mennyire rosszul csináltuk. Lelepleződni nagyon-nagyon szörnyű és ciki, kockázatos és veszélyes. Különösen ilyen „felnőtt” helyzetekben, amelyekben nem babra megy a játék. Mert mi van, ha épp Csernus doki húzza ki valakiből, hogy az mégsem szereti a párját, vagy csak azért van vele, mert nincs más? Vagy bármit, ami befolyásolhatja a dolgok további alakulását?
Itt természetesen nem történt ilyesmi, már csak az idő rövidsége miatt sem. De amúgy is értelmes közönség ült a teremben. Ugyan sokat nevettünk Győzőékkel, Csernussal együtt, de nem hiszem, hogy bárkit is kinevettünk volna azért, mert kiderül, hogy valami nincs rendben az életében.
Kemény dolog felmenni a színpadra és magunkról csevegni. Tisztelet annak, aki megteszi (és aki meg merné tenni, pl. az én férjem). Kemény dolog őszintének lenni. Önmagunkkal. Másokkal. Kemény dolog kommunikálni. Még keményebb őszintén kommunikálni. Nem sikerül mindenkinek. Nem sikerül mindig. És minél inkább nem sikerül, annál inkább feszítenek a hazugságok, elfojtások, rettegések, görcsök.
Aki tagadja azt, hogy szíve mélyén nem vágyik arra, hogy kikiabálja azt, amit valójában érez, az hazudik. Vágyunk arra, hogy figyeljenek ránk, amire egyre szűkebb teret nyújt a mai világ. Ha mégis adódik erre lehetőség (nemcsak egy ilyen előadás, hanem bármi), a legtöbben nem igazán merünk vele élni. Inkább sietünk haza, hogy megnézzük, hányan lájkolták a képünket a neten, és az alapján döntjük el, hogy figyelnek-e ránk, hogy számítunk-e. Megőrülünk azért, hogy láthatóvá váljunk. Láthatóvá, de mégis láthatatlanul.
Nem baj, ha nem vagy tökéletes! Ne akarj megfelelni másoknak! Fogadj el másokat! Vállald önmagad! Légy őszinte! Úton-útfélen halljuk, olvassuk, látjuk ezeket a tartalmakat. És meghallgatjuk, elolvassuk, megnézzük. Milliomodszor is. Közben pedig hevesen bólogatunk, mert átkozottul ki vagyunk éhezve rájuk. Frázisokba kapaszkodunk, mert az kényelmes és nem jár kockázattal.
Az igazat megvallva, egy fél másodperc erejéig bennem is megfordult, hogy ki kéne menni a színpadra. Mert egy jó kihívás lenne számomra, mert ha megtenném, bárhogy is sikerül, büszke lehetnék magamra. Meg egyszerűen megmutatni azt, ami van. Nem mertem. Helyette marad a vágy: láthatóvá válni, de láthatatlanul.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: