Gondolatlabdák

Felhívtál telefonon, zaklatott voltál. Kérdeztem, mi van, nem tudod, mondtad, te soha semmit sem tudsz. És ez baj? Kérdeztem. Igen, per pillanat nagy baj, válaszoltál. Óriási baj. Mert megrekedtél a szarban, ahonnan semerre sem látsz ki és még mozdulni sem tudsz. – Na de akkor máris tudjuk, hogy mi van, nem? Szóval ezt legalább tudod!… Tovább »

– Feladom! Ennyi volt. Megpróbáltam mindent, de nem megy és kész.– Mi nem megy?– Semmi.– Tehát mindent feladsz?– Mindent.– Mindig ez van.– Mi az, hogy mindig? És mi van mindig?– Állandóan csak feladsz. Mindent.– Ez nem igaz!– De az. Mindig ez van.– Nem mindig! Mindig nem lehet feladni, mert akkor nem is lenne mit feladni.–… Tovább »

Szeptember eleje van, és már néhány napja elhiszem, hogy itt az ősz. Furcsa, de augusztus folyamán gyakran jutott eszembe, igazából kicsit vártam is, hogy megérkezzen. Különösen a több hétig tartó kánikulában. Akartam, hogy itt legyen, hogy felfrissülést, levegőt hozzon magával. Oxigént. A nyár alatt sokszor úgy éreztem, hogy a végtelenségig ki vagyok merülve és megfulladok…. Tovább »

Egy tündér kopogtat az ajtómon, de én nem akarom beengedni. Annak ellenére nem, hogy volt oly kegyes és adott néhány nap haladékot. Ő nem adja fel, most az ablakban csapkodja a szárnyait, grimaszokat vágva. Elfordulok, nem foglalkozom vele, csakhogy már hallom is a szárnysuhogást, s mintha valami lágyan paskolná a vállamat. Hogy a csudában tudott… Tovább »

Egyszer egy művész csávó –  aki mellettem ült a bárpultnál – azt mondta nekem, hogy ő az életből merít. Éppen elmerengve kavargattam a vörösboromat, rózsaszín szívószállal. Bárhol, bármit kérek, mindig szívószállal. Lehetőleg rózsaszínnel. Vagy esetleg lilával, de legrosszabb esetben is kékkel. Többször hagytam már faképnél a pincért, vagy azért, mert nem tudott eleget tenni kérésemnek,… Tovább »

Ritkán érzem, hogy valami simogatja a lelkem. Talán régebben másképp volt. Talán nem. Nem is tudom. Olyan furcsa ez. Egyszer csak kezdi elönteni a testemet. Lágy. Meleg. Bizsergető. Mámoros. De mennyire mámoros. A súlytalan szabadság pelyhes, hófehér szárnyaival finoman suhogva megérkezik a szobába. És én ezt érzem. Magamnál vagyok. Sőt, a legmélyebb önmagamnál. Amaz szemben… Tovább »

Kívántam régóta, láttam álmomban milliószor. Megszereztem, immár az enyém. Markomban tartom, meg sem rebben, meg sem szusszan, csupán élettelenül, kővé dermedten lapul. Kartonpapír csomagolásából ollóval szabadítom ki. Kő, papír, olló, pedig a játék még el sem kezdődött. Széthajtogatom hosszában, hallom, ahogy elgémberdett, gyűrött szálai megrázva magukat kinyújtóznak. Életre kelnek. Felsóhajt, levegőt vesz, elém tárja magát… Tovább »

Egyszer megkérdezted tőlem, hogy mikor találkoztam először az elmúlással. Nagyon furcsán nézhettem rád, mert felnevettél. Nekem még soha senki nem említette, hogy az elmúlással találkozni szokás. Az csak úgy egyszerűen van, nem? Áh, sunyi kis dög az, válaszoltad. Jó sokáig meghúzza magát valami titokzatos helyen, mintha nem is létezne. Aztán hirtelen, irgalmatlan vehemenciával robban be… Tovább »

Fiktív szösszenet Utálom a Valentin-napot! Mindig is utáltam, akár volt mellettem hímnemű díszpinty, akár nem. Annyira szánalmas ez az egész giccsparádé, és különben is nem az van, hogy nem szeretjük azt, ami az amcsiktól jön? Nézd azokat ott! Tuti, hogy már negyven felé közelednek, a csaj meg úgy szorongatja azt a szívecskés ízét, mint egy… Tovább »

Jaj, dehogy zavar! Tényleg, esküszöm. Nem értem, miért gondolhatja ezt. Mostanában olyan kevés időt töltünk együtt. Emlékszik? Régebben mindketten vártuk a találkozást, pillanatok alatt olvadtunk egybe, 8-10 órán keresztül öleltük egymást, és nem hittünk az elengedésben. Nem az idő, hanem csakis ön volt, aki határozott hajnalomról, reggelemről és egész napomról. És határoz mai napig, minél… Tovább »